Talán nincs mondás, amit ennél jobban utálok, esetleg az "Isten mindenkire annyit rak, amennyit elbír" és a "Nincs lehetetlen, csak gyenge akarat" versenyezhet vele..
Az elmúlt időszakban többször hallgattam mese terápiaként meséket. Nagyon jó kis vonal ez, bennem rengeteg gondolatot szabadít fel mindig. Függetlenül attól, hogy a mesélő ad e mankókat az értelmezésre vagy sem.
Ha a vírus vagy a karantén pozitív történésekről kellene írnom, hasonlóan nagy terjedelmű lenne, mint az első regényem:
A mai napom egy három órás meetinggel kezdődött, ami elég fura volt. Odafigyelni, kapucni nélkül ülni, magamról beszélni. Furcsa volt, jót tett, rájöttem mennyire kellett már történés az életemben.
Napok óta próbálom megfogalmazni mi a legfrusztrálóbb, legnehezebb nekem - valószínűleg sokunknak - ebben a felfordult világban.
Nem elírás, március első péntekjén voltam Pesten találkozni egy ismerősömmel, kocsma ilyesmi. Kicsit kalandosan jutottam haza, de egyáltalán nem hittem volna, hogy onnantól gyökeresen megváltozik az élet és a mindennapjaim.
Továbbra is tartom, hogy a globális, vagy csak országos helyzeten viccelődés, nagyon gáz és ostoba dolog, hiszen lassan, de biztosan saját életünk legkeményebb próbatétele felé sodródunk.
Napok óta ugyanazt csinálom, mint mindenki. Felkelek, odaülök a gép elé, olvasom az Indexet, görgetem a Facebookot, és óvatosan számolgatom azt, hogy meddig jövök ki a pénzemből és mit tehetek, hogy élhető legyen.
Van egy alapvetés, nem én írom le először, de talán mindenkire ráfér az ismétlés. Az otthon maradásnak az a lényege, hogy van egy bejárati. ajtód és/vagy egy kapud.
Mindenki ismeri talán azt a mondást egy bizonyos életkor után, hogy már a B oldal szól. Persze ehhez ismerni kell a bakelit lemez fogalmát :) Nem nagyon szoktam azzal foglalkozni mennyi van hátra. Alighanem én feltettem a B oldalt 18 éve a Tisza parton...