Bálványok és halandók

A 86-os világbajnokság az első komoly tv-s sportélményem. Sirattam én mindenkit., magunkat a 0-6 után, Socratest a brazilok, Platinit a franciák kiesése után, a döntőben már Diego-nak szorítottam. Aki nem olyan öreg mint én (34 éve volt) el se tudja képzelni kb minden csapat játékosát az alatt a pár hét alatt ismertük meg és néhányan óriási sztárrá váltak. 

88-as EB nincs meg, az Olimpia igen, az 1990-es VB-t már vártam, anyám odaadta a TV-t nekünk a szobánkba, hogy ne zavarjuk őt és minden meccset láttam. Caniggia és angol drukker lettem, reméltem egymás ellen játsszák a döntőt, nem így lett, Diego nem meny újra a mennybe. Én tizennégy évesen külföldi bajnokságokat nem követtem, így ő is és a többiek is eltűntek az életemből.

De csak rövid időre, jött a gimi, Fradi és szép lassan sport őrült lettem. Az angolok iránti rajongás, bármilyen fájdalmas megmaradt. Míg Dél-Amerikából mindig az argók felé húzok. Hogy miatta-e nem hiszem, de a 94-es gólja, kamerába üvöltése, majd dopping ügye élénken él bennem.

Utána tegnapig kb csak a bulvársajtó maradt neki, ami nem érdekelt, ahogy nem érdekelt Gazzánál, vagy Simon Tibinél sem.

Nem miatta lettem foci és/vagy sportrajongó, de az biztos ezalatt a 3 VB alatt jobban megállt az élet, mint később, vagy csak gyerek voltam.

Azóta is nézek nagy tornákat, sőt minden mást is, de ezek emléke, Vele együtt élesebb...