A magány újra mellém dől

Cigi füst száll az erkélyről

Amióta a rehabról 2003 karácsonyán hazajutottam másfél év kórházzal a hátam mögött, dolgozom, hogy pénzt keressek, hogy hasznos legyek, hogy a fiamat eltartsam és legfőképp, hogy a démonok a fejemen csöndben maradjanak.

Na ez szűnt meg kurva gyorsan, fizetést kapok sok emberrel szemben jobb a helyzetem, de kb 1-2 e-mail, néhány telefon a napi munka.

Online ulti, sorozatnézés, hírek olvasása és a közös kattogás telefonon a barátokkal, hogy mi a fasz lesz, ezek a napi program részei.

Reggel ápoló, este ápoló, délben bedobott ebéd, ennyi a kontakt, heti egyszer egy óra motor a tó körül, és nagy ritkán egy személyes találkozó, se kézfogás, se ölelés, se puszi...

Rendeltél már pizzát azért, hogy láss valakit a lakásban? Ki kellett mondjam Szabolcsnak nem találkozunk míg tart ez a szar.

És persze a kattogással járó gondolatok. Bírom e anyagilag:? Lesz e ápolóm? Elkapom e a vírust?

Túl fogom élni egyáltalán?

Mindenkinek voltak tervei idénre, nekem is. A tervek nem átalakultak, nem tolódtak, egyszerűen törlődtek! Semmi ötletem, hogy mikor lesz újra élet, akkor milyen lesz, hogy indul az élet, stb.

A gépies túlélő üzemmód maradt, nézem a napi adagot, melegítem a kaját, iszom az épp mit, dohányzom a teraszon.

Tetszhalott állapotban az ország, a gazdaság, hozzá hibernálódtam én is, várjuk az újraindulást, de legalább is reméljük.